A török hódoltság előtt a települések közül Csepel, Tököl és Ráckeve szerepe volt a legjelentősebb.

Történelme

A Csepel-sziget déli részének, a szigetbecsei, kunok lakta területek kivételével az Árpád-házi királyok alatt a sziget egész területe királyi vagy királynéi birtok volt. A harmadik Anjou-házból származó magyar királyok uralkodása idején ezek a területek birtokcserével végleg királyi fennhatóság alá kerültek. Zsigmond király 1424. május 25-én kelt oklevelében Borbála királynénak adományozta a Buda melletti Nagy vagy Csepel szigetén és Kecskemét városán kivül, az ehhez közel és Becse város körül lakó királynéi kunokat, Félegyháza és Laczkháza falukat. A Pesttől délre fekvő, sziget menti területek a középkorban közigazgatásilag Fejér vármegyéhez tartoztak, amely vidéket a nyulak szigeti apácáknak mint birtokosoknak a kérésére 1449-ben Hunyadi János kormányzó Pest-Pilis-Solt vármegyéhez csatolta, majd ezt a rendelkezést V. László 1453-ban megerősítette. A terület megmaradt királyi birtoknak, vagy királynéi jegyajándékként ajándékba adták. A török hódoltság előtt a települések közül Csepel, Tököl és Ráckeve szerepe volt a legjelentősebb.

A csepeli tavak légi felvételen, forrás: Civertan / Wikimedia Commons

A csepeli erőmű a levegőből, forrás: Civertan / Wikimedia Commons

Csepel II. Jézus Szíve Plébánia – légi fotó, forrás: Civertan / Wikimedia Commons

Csepel SC – sportpálya a magasból, forrás: Civertan / Wikimedia Commons

Csepelt és Tökölt, mint a csepeli ispánság, vagy mint az ispán lakóhelyét többször említették a középkori források. Ráckeve fejlődésében fontos szerepet játszott a Balkánról, a török elől északabbra húzódó szerb és magyar kereskedők letelepedése, a korábban másutt kapott privilégiumok Keviben való megtartása, valamint a sziget déli részén, a folyón való kedvező átkelési lehetőség. A Duna közelsége, a hajózható víziút és az ennek köszönhetően létrejött országos hírű vásárok tették virágzóvá a Magyarország közepén elterülő vidéket.

A török hódítás után a Csepel-sziget és környékéhez tartozó települések a budai szandzsák részei, azon belül a szigeten lévő városok, falvak és puszták a kovi (ráckevei), míg a Duna balparti része a pesti nahijéhez tartozott. A középkor végére elnéptelenedett falvak közül a végleg elpusztultak sorsára jutott a szigeten Háros, Lak, Szőlős, Szentmihály, Cserevic, Gyála, Simonfa, Szentlászló, Szentistván, Méregyháza és Telek, a sziget balparti települései közül pedig Varsány, Délegyház, Csóka, Bial, Szentkirál, Szentiván, Izra, Hügye, Bankház és Imrefalva.

A hódoltsági területek magyar birtokosai közvetlenül nem tudták földesúri jogaikat gyakorolni. Sok esetben az ilyen földeket adományozás vagy birtokcsere révén új családok tekinthették vagyonuk részének. A Csepel-sziget magyar földesura 1622-ben Esterházy Pál volt, akinek örökösei 1695-ben Heissler von Heitersheim császári generálisnak adták el itteni birtokaikat. 1698-ban Heissler özvegyétől vásárolta meg a zentai győző, Savoyai Jenő herceg, aki mint gondoskodó földesúr, kultúrapártoló személyiség, rengeteget tett a vidék felvirágoztatásáért. Új birtokának gyér népességű területeire katolikus németeket hívott, akiknek kedvező feltételeket biztosított a letelepedéshez.

Rákóczi 1706. augusztus 17-én kelt felhívásában a Pest-környéki falvak lakosságát kérte, hogy jószágaikkal együtt hagyják el házaikat, ezzel is akadályozva a császári seregek élelmezését. A harcokat tetézte az 1709-ben kitört súlyos pestisjárvány, amely a vármegye népét megtizedelte. 1710-ben az egész vármegyét a császár seregei uralták, majd az új alispán 1711-ben megkezdte a kuruc felkelők javainak elkobzását. A török alatt megváltozott közigazgatási beosztás tovább tagolódott. A XVIII. században a szigeti települések a Pilisi, a sziget melletti rész Peregig (Kiskunlacháza II. ker.) a Kecskeméti, a Dömsödtől délre lévő területen fekvő falvak pedig a Solti járás részei lettek.

Erre az időszakra a betelepülőknek nyújtott kedvezmények hatására ismét lakottá vált több, korábban elnéptelenedett település. A Savoyai Jenő földesurasága alatt megerősödött városok és falvak fejlődését csak a Duna gyakori áradásai, a kolera- és pestisjárványok, a tűzvészek tudták időlegesen visszavetni.

A herceg halálát követően a birtok örökös hiányában visszaszállt az uralkodóra. Ezt követően a sziget a Habsburg-Lotaringiai-házból származó uralkodók – mint magyar királyok – birtokrésze, amely Ráckevei koronauradalom néven a II. világháború végéig önálló gazdasági egységként funkcionált. A királyi birtokon nagy területű erdő, jelentős szántóterület, szőlő és gyümölcsös volt. Ennek művelése, gondozása az itt élők feladatai közé tartozott, mint jobbágyi szolgáltatás, egészen 1848-ig. A jobbágyfelszabadítást követő évtizedekben, a XIX. században a szükséges munkákat cselédekkel, bérmunkásokkal végeztették.

A Savoyai által építtetett kastély funkcióját elvesztette, gazdasági épületként használták. A sziget melletti településeken több család osztozott, sőt gyakori volt az adás-vétel, csere vagy a zálogként bírt földeknek végleges tulajdonosváltása. Kiskunlacháza (I. ker.) kivétel ez alól, hisz korábban a Német Lovagrendnek eladott területek részeként a redempció által megváltotta magát.

A kunok önállóságukat 1876-ig megőrizték, és csak ezt követően kerültek Pest-Pilis-Solt vármegye közigazgatásához és bíráskodásához, amely egyúttal a megye nevének Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyére történő változtatását is jelentette. A sziget egy részét, 1880-tól, a római katolikus polgári Prückler családból való, Prückler László (1847-1929), pezsgőgyáros, még két társával, hosszú évekig tartotta vadászati bérben. A századfordulón a területen létrejött változások eredményeképp – Dunaharaszti és Csepel kivételével, amely települések a Kispesti járáshoz tartoztak – a török előtt egy egységet képező terület ismét egy közigazgatási egység lett, amely nevét járási székhelyéről, Ráckevéről kapta.

Az 1950-es közigazgatási változásokkal Dunaharasztit e területhez csatolták. A XIX. és a XX. században a településeken élők között erőteljes rétegződés történt. A főváros jelentős építkezései, gyárai, majd később a csepeli ipari munkalehetőségek a sziget településeiről sokakat vonzottak dolgozni. A mezőgazdaságból élők mellett az ipari munkásság és a kishivatalnoki réteg a XX. század elejétől minden faluban kimutatható.

A Ráckevei járás népessége – Dunaharaszti nélkül – 1900-ban 35385, 1910-ben 40274, 1920-ban 41585, 1930-ban 44826, 1941-ben 48631, 1949-ben 51070 főt tett ki. A II. világháború okozta károk helyreállítása után a terület északi részén található településeken erőteljes iparosítási folyamat zajlott le. A háború előtt épített Dunai Repülőgépgyár, a Csepel Autógyár munkaerő-szükséglete vonzotta az ország más részeiből munkát keresni a fővárosba vagy a környékére érkezőket. Az ipari munkások részére Szigetszentmiklóson külön lakótelepet építettek. A Halásztelken működő ún. Fogaskerékgyárból az államosítást követően a magyar szerszámgépgyártáshoz tartozó gyárak fejlesztő intézete lett.

Weiss Manfréd emléktáblája a Csepel-sziget bejáratánál, Szórádi Zsigmond alkotása, forrás: SZERVÁC Attila / Wikimedia Commons

A fővároshoz csatolt Csepelen – Weiss Manfréd egykori gyárában – a vaskohászat és gépgyártás központja működött. A Budapestet övező települések fejlődése felerősödött, a fővárosban való letelepedési korlátok az 1960-as évek elejétől a térség lakosságszámát robbanásszerűen megnövelték.

A Ráckevei járás lakossága 1960-ban 73846, 1970-ben 89727, 1980-ban 104200 főt tett ki. A fővárostól távolabb eső települések lakossága az 1945-ös földosztást követően korábbi és új földjein folytatta mezőgazdasági tevékenységét. Az 1950-es és 1960-as évek téeszesítései után kialakult szövetkezetek az 1970-es évektől nagyüzemekként működtek.

A körzet déli településein a mezőgazdaság túlsúlya maradt a jellemző. Az itt élők közül sokan ingáztak a távolabbi ipari üzemek és lakóhelyük között. Ez jellemezte a járások megszűnése, 1983 után két körzetközponttal (Szigetszentmiklós és Ráckeve) kialakított területet.

Forrás:

wikipedia

Felső kép: 1726-ban készült térkép a Csepel-szigetről, forrás: Luigi Ferdinando Marsigli / Wikimedia Commons